1.
Vezon a világok közt bolyongott.
Legalábbis ő így fogta fel. Az utóbbi időben úgy tűnt, minden egyes lépéssel egy teljesen más vidékre került. Az egyik pillanatban a napfényben állt, és körülötte a matoránok és Sötét Vadászok tökéletes harmóniában dolgoztak (jó, egy hatalmas ágyút építettek, de a lényeg, hogy együtt tették). A következőben minden megváltozott, és egy újabb helyen találta magát. Itt egy Nagy Lényeknek nevezett csoportosulás egy 40 millió láb magas robotot épített, akit Makutának neveztek el. Sajnos azonban a fivére, Mata Nui egy lázadást tervezett ellene.
Hogyan vette kezdetét mindez? Megpróbált visszaemlékezni, ami Vezon számára sosem volt egyszerű. Felvette az Olmak Kanohit, a Dimenziókapuk Maszkját, amelyet Destralon talált. Ekkor egy átjáró nyílt meg előtte. Mivel minél hamarabb el akarta hagyni a szigetet, átlépett rajta – és a következő pillanatban egy árhullámmal találta magát szemben. Elsodorta őt, de nem fulladt meg. E helyett egy újabb portálba zuhant, ami egy mocsár közepére röpítette. Majd egy újabb keletkezett, meg még egy…
Eltartott egy kis ideig, míg rájött, mi is történt vele – a teste, a lelke egybeolvadt az Olmak esszenciájával. Leegyszerűsítve nem volt más, mint egy két lábon járó dimenziók közti átjáró.
Természetesen még sokat kell tanulnia. Végleges lenne a hatás? Képes lesz valaha is megtanulni, hogyan irányíthatja hatalmát, hogy akarata szerint utazgathasson? Ha hozzáér valamihez vagy valakihez, az is vele megy?
Hát ez nem volna érdekes? gondolta. A legelső dolgom lesz, hogy felkutatom Teridax Makutát, és adok neki egy jó… nagy… ölelést.
___

Tahu az elemi erejét használva kis tábortüzet rakott. Ostoba tett volt, tudta. Mindenütt Exo-Toa járkál, amik könnyedén bemérhetik a hőforrást. Másfelől, lévén ő a Tűz Toája, amúgy is könnyedén ráakadnának.
Körbenézett táborán, és a „csapatán”. Nem volt egy kimondottan bizalmat sugárzó látvány. Amióta Teridax átvette a hatalmat az univerzum fölött, a Nuva Toák szétváltak (együtt maradva túl könnyű célpontok lennének). Az útjaik során összeszedett menekültekkel társulva a viszonylagos biztonság helyeit vették célba, ahol összegyűlhetnek és tervezgethetnek.
Ez megmagyarázta, hogy Tahu miért is csücsült Karzahni romjai közt egy ko-matorán, Kopeke; Johmak, Mata Nui Rendjének egy női tagja, ki képes testét darabokra bomlasztani és újra felépíteni; Krahka, egy nőstény alakváltó Rahi; és két Sötét Vadász, Őrködő és Lariska társaságában.
Nem ugyanaz, mint Gali, Lewa meg Kopaka, gondolta Tahu. De be kell érnem velük.
- Itt maradunk még pár óráig, aztán továbbmegyünk – mondta. – Onua azt mondta, délre innét van egy pár Mata Nui Rend ügynök, akik egy fegyver- és felszerelés tárolót keresnek. Majd összejövünk velük.
- És aztán? – morgott Őrködő. – Köveket hajigálunk az égbe? Cordak forgóágyúkkal sorozzuk meg a szelet? Nem csinálunk mást, csak az elkerülhetetlent halogatjuk – és mind tudjuk ezt.
- Na és van más választás? – kérdezte Johmak. – Hódoljunk be Makutának, és könyörögjünk, hogy adjon még egy pillanatot az életünkből, amiben őt szolgálhatjuk? Inkább halnék meg, amíg szabad lényként tehetem.
- Tahu… mit fogunk tenni? – kérdezte Kopeke, alig hangosabban, mint egy suttogás. – Őrködőnek igaza van. Magával az univerzummal próbálunk harcolni.
- Nem, nem teljesen – így Tahu. – Egy őrülttel harcolunk, aki egy teljes univerzum fölött uralkodik. És ez nem olyan, mint megtanulni egy új ta-metrui gép kezelését – idő és gyakorlás kell, hogy valaki egy ilyen bonyolult rendszer irányítását elsajátítsa. Tőlünk aztán nem kapja meg az időt… nyomunk egy Pohatut.
- Egy Pohatut? – kérdezte Kopeke.
Tahu mosolygott.
- Úgy van. „Ha bizonytalan vagy, zúzz össze mindent, és reménykedj, hogy már máshol leszel, mikor jön a nagy bumm”.
Őrködő felállt, és elsétált a tűztől. Nem volt semmi baja Tahuval, de kell, hogy legyen valami más út. Talán a helyett, hogy egyik helyről a másikra szaladgálnak, meg kellene próbálniuk elhagyni az univerzumot. Lehet, hogy ennek már végleg lőttek, ideje ezt megérteni, és továbblépni. Nem volt könnyű választás, de ő egyébként sem volt a könnyűekhez hozzászokva.
A lábai alatt megnyílt a fölt. Szilárd kőből álló kötelek tekeredtek köré, és miközben ő felsikított, behúzták a mélységbe. A kietlen talaj ekkor ismét összezárult, és neki nyoma veszett.
A csapat talpra szökkent.
- Ez Makuta – mondta Tahu. – Tudja, hogy itt vagyunk. Játszadozik velünk!
- Olyasmit mondj, amit nem tudunk – csattant föl Lariska. – Például, hogy mitévők legyünk?
Mielőtt Tahu kimondhatta volna a választ, egy tucat Exo-Toa jelent meg a dombokon. Fegyvereik töltve voltak, és a menekültekre szegezték őket. A vezető Teridax Makuta hangján szólalt meg.
- Makutaverzum lakosai, illetéktelen területen tartózkodtok. Kövessétek ezeket az Exo-Toákat Metru Nuiba, ahol majd… újra lesztek képezve egy munkára, mely a népem javát fogja szolgálni. Hátralevő életetek ott élitek le, békében és boldogságban, a semmire várva… vagy meghaltok most.
- Tudod mit? – így Lariska. – Lehet, hogy megdöntöttük a legrövidebb forradalom rekordját.